Vettem magamnak három A/5-ös vonalas füzetet, tollakat, rajztömböt és egy Rick és Morty-s naptárat. Megleptem magam egy jó szekszárdi fehér cuvée-vel, méghozzá egy Bősz Adriánnal. Nem véletlen, hogy megajándékoztam magam, hisz nagyon egyedül érzem magam, ezért kedveskedtem magamnak olyan dolgokkal, amik örömet okoznak.

Nem tudom, talán eljön az a pont, amikor igazán egyedül érzem magam a fájdalmaimmal. Állítólag erre van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam a traumám. Szembe kell néznem azzal a fájdalommal, amit gyermekként nem engedhettem meg magamnak, mert nem bírtam volna el. Most is olyan, mintha nem bírnám el, pedig már nincs szükségem a szüleimre az életben maradáshoz..mégis annyira félek átadni magam annak a szenvedésnek, amit gyerekként elfojtottam és elzártam. Jó mélyre. Olyan mélyre, hogy egész életemben úgy csináltam, mintha minden rendben lett volna bennem. Aztán jól nem volt. Most meg itt vagyok 26 évesen, össze kell törjek szilánkokra, hogy újra összerakhassam magam. A tüneti kezelés pedig soha nem megoldás.

A sógornőm ma angol óra után az ajtajában ezzel a mondattal engedett utamra: az önismereti munkába még nem halt bele senki, annak hiányába viszont igen.